Két évi vakáció

Micimackó gondolt gondolt gondolt, és egyszer csak előállt egy hatalmas nagy ötlettel. Mi lesz ha a nagy vizsga után hazarepülünk?!....Megérdemli végül is a sok tanulás után a kikapcsolódást...

Ami még az ötlethez kellett az a repülőjegy és a szabadság.

Csodák csodája minden meglett egy hónappal az indulás előtt.. Akármilyen hihetetlen is tűnt, lehetett készülődni a hosszú útra... több mint három éve hogy nem láttak malackával a Nagy kerek erdőt és Robert Gidát...

Vajon milyen lesz újból túllakozni mindenkivel?!

Már alig vártam a Coromandel félszigeten legyünk. Már mióta elindultunk és nem fürödtem egy rendeset... Itt mindig jó az idő, meleg víz, és hát ezért is, meg azért is ,hogy Aucklandtől két órára van ahol durván az ország lakosságának a fele él, szabályszerűen megrohamozzák az emberek. Azt mondják minimum fél évvel előre kell szállást foglalni. Tény ami tény, az a tipikus Csendes óceáni nyaralást idézi, ahol embert csak elvétve lehet látni. Olyan tipikus turistahely, de meglepetéseket így is tartogatott számunkra.

Mivel mi még egy héttel sem vagyunk képesek előre tervelni ezért mindenképpen a sátorozás volt az egyetlen szállás lehetőség. Kicsit aggódtunk hogy megint Holiday parkban kötünk ki... Sok sok büdös autó, és karaván között. De a meleg víz kedvéért még ezt is vállaltuk.

Igazi kellemes meglepetés volt a mi kis tágas Doc-os kempingünk a Brocken hills-nél. Mint a Coromandel nagy része, ez is aranybánya volt valamikor. Reggel sétáltunk is egy kicsit a bánya út maradványain. Sajnos a barlanglátogatás kimaradt mert egy nagy pók, vagy weta...sohasem tudjuk már meg, szó szerint kikergetett a bányából, pedig lehet ott rejtőzködött a mi kis 5 kg-os rögünk.

A Cathedral Cave volt az első megálló, jó kis séta. Abszolút csodálkoztam hogy a rossz idő ellenére hányan dagasztották a sarat lefelé. Jó időben szerintem emberölés van....

Itt találkoztunk egy kis madárkával akit a sirályok kergettek. Annyira félt tőlük hogy a Robi lába között keresett menedéket. Azóta is lelkiismeret furdalásom van hogy otthagytuk magára. Hogy milyen madárka volt nem tudjuk. Csak reméljük nem a veszélyeztetett Dotterel.

Az autónkat jó messze parkoltuk, mert mi is mint a buta turisták ahelyett hogy a városon kívül hagyjuk az autót behajtottunk, kapunk úgyis parkolót...De igazából ennek köszönhettük a szerencsét hogy láttunk kis kék pingvint, élve, szabadon. A strandolok között úszkált mint egy kiskacsa. Még aggódtunk beteg, de igazából a kis kék pingvin nem fél az embertől, sőt gyakran beköltözik a házak alatti üregekbe, és hát elég lármás kis jószág a helyiek szidják is érte...Mi annyira meglepődtünk hogy én végül ruhástól megfürödtem addig addig közeledtem felé. Nem olyan gyakori az hogy pingvinnel lehet fürödni, ennyi áldozatot megér... :-))))

Közben hajtottam Robit mint a rabszolgát a meleg vizes strandra mert Mariannék mindig ájuldoznak milyen jó mikor az ásóval kiásol egy gödröt a tengerpartján, az megtelik meleg vizzel és ülsz benne amíg a dagály el nem viszi a váradat. Mariannék csak azt felejtettek elmondani hogy a te kis gödrödért gigászi harcot kell vívni a többi ezer turistával és ha nagy darab vagy meg nagy az asod az mindenképp előny. Mi éltünk a mondással hogy az “okos enged” és azon nyomban sarkon fordultunk. Szerintem eddig ez a legnagyobb “turist trap” amit láttunk itt Új Zélandon. Mindenki kerülje akinek kedves az élete....

Naplemente körül negáltunk Whangapouában még uzsonnázni, és egy utolsót fürodni a Coromandelen. Ez a fürdés nekünk mindenesetre életre szóló lett. Bementünk a vízben és egy úszó kis foltot láttunk, kíváncsiak voltunk, hát felé úsztunk. Mikor közelebb kerültünk láttuk hogy nem egy fadarab hanem egy kis kék pingvin van a vízben. Megálltunk ne ijesszük meg, de úgy látszik szimpik voltunk a pingvinnek, mert felénk úszott. Olyan közel volt hozzám hogy ha kinyújtom a kezem elérem. És érdekesen a mi hangos kacagásunk sem igazán zavarta öt. Viszont elég uncsik lehettünk mert hamar otthagyott és elment a hullámtörésben szörfözni. Valószínűleg jól volt lakva és várta a társait. Estenként naplemente után egy csoportban jönnek ki a partra. De egy dolog mindenesetre elgondolkodtató. Wellingtonban meg egyszer sem láttunk pingvint, itt Coromandelen egy nap alatt kétszer. Ezek szerint még a pingvinek sem szeretik a Wellingtoni hideg vizet és rossz időt. :-)))

A pingvines élményünktől fellelkesülve elindultunk sétálni és találtunk egy gyönyörű strandot. A parton végig pohutukawa fák adják az árnyékot és hát ilyenkor decemberben virágoznak, az egész part piros és arany színekben úszik. Mi végig azt hittük hogy ez a mi kis titkos Beach-ünk, de szomorúan kelett megtudjam hogy van neki neve New Chums Beach, és a legtöbb útikönyv úgy emlegeti mint a Coromandel egyik legszebb strandja. Szerencse a fél órás sétával. Így nem taposták agyon egymást az emberek.

Tauranga, voltunk már itt, igaz ömlő esőben. Egyik legnépszerűbb kiwi üdülőváros, de ami még ennél is fontosabb itt terem meg Új Zéland kivi termésének a fele. Ne is beszéljünk az abszolút Új Zélandi sárga kiviről...nyamm....

Megnéztünk egy farmot, és szomorúan hallottuk hiába vagyunk Új Zélandon fán érett kivit még itt sem lehet enni... Nem akartam hinni a fülemnek.... Féléretten leszedni, hűteni majd mesterségesen érlelni sokkal kifizetődőbb, és így az üzletben is egész évben megvásárolható...Ha nem forgalmazható egész évben az üzletláncoknak nem kell! Én inkább csak egy hónapig ennem, mint a Fejoat, azzal miért lehet?!.... Eléggé csalódtam, itt élünk Kiwi országban és még nem ettünk egy igazi Kiwit. :-(((

Amúgy a sárga az sokkal jobb mint a zöld, nem szőrös, lehet enni mint egy almát, szőröstől bőröstül, édesebb és üdítőbb. Zöld kvit nem is tudom mikor vettem utoljára...

Mielőtt a Coromandelre értünk negáltunk egy kis pihenőre a Te Puna Quarry parkban. Az egyik legszebb botanikuskert amit láttam. Kár az orchideáknak nem igazán volt már szezonja.... De akkor is gyönyörű volt. Ha újból arra járunk, újból el akarok menni...

A Bay of Plenty nagyon szép, fölég így Karácsony táján. Egész Pohutukawa erdők vannak a tengerpart mellett. Igazi úgymond Új Zélandi őserdők. Szinte csoda, hogy ezeket is nem égették le hogy farmokat építsenek helyette. A Harcos Maoriknak köszönhetjük ezt is, és nem a telepesek természet szeretetének. :-)))) Viszont ide mi talán nem kívánkozunk vissza, szerintünk a halászoknak biztos paradicsom...de mi nem vagyunk halászok. A strandok pedig, igaz hogy szépek, de valahogy nem csalogattak fürödjünk...igaz lehet a hurikán után még mindig háborgó tenger volt a fő ok.

Útközben megnéztük a legnagyobb Pohutukawa fát, van neki neve is „Te Waha O-Rerekohu”. Mióta Németországba behúztak a világ első világ legnagyobb kakukkórájával azóta minden „legnagyobbra” gyanúsan tekintünk. De ez a fa, ha nem is a legnagyobb élő Pohutukawa, akkor is biztos dobogós helyen áll. Körülbelül 600 éves és 1950-ben 37 m hosszú volt a legnagyobb ága.

És most jön a Robi kedvenc története. Raukokorén negáltunk pihenni és hát elkezdtünk etetni almával egy arra legelő Pacit. A paci szerfelett szerette ez almát, viszont az elfogyott, és én elindultam az autó felé, a ló meg utánam vágtában, én persze megfutamodtam, be az autóba. Azért a ló nagy állat és ha feléd rohan...hát én....De hát lehet Robinak is igaza van, ló elöl futni, nem sok esélye van az embernek... :-))) Végül is csak egy barátságos paci volt aki almát akart, mitől is ilyedtem én meg...

Estefelé Opotiki mellett megnéztünk még egy nagy fát, Taketakeraut. Állítólag ez egy 2000 éves Puri fa. És a Maoriknak szent hely, mert az odvába rejtették a kiásott ősok csontjait. Ez egy TAPU, azaz szent hely, ha valaki megszentségteleníti az a halálával fizet a bűnéért. Gondolkodott már el valaki a mi Tabu szavunk honnan is ered? Hm... Amúgy több mindenre is tehettek volna Tapu-t a Maorik, mert több természeti kincs maradt volna meg az utókornak. :-))))

Ohiwán aludtuk egy Top 10 holiday parkban, de ezzel most inkább nem dicsekedek. Többet sem megyünk Top 10 holiday parkba. Inkább alszunk az árok szélén...

Másnap a délelőttöt Whakatanéban töltöttük. Babás kis igazi Maori város. Itt láttunk egy igazi gyönyörű Marae-t, azaz Maori gyülekezőhazát. Nemcsoda hogy körbejárta a világot. Amúgy minden kis törzsnek van egy ilyen gyülekezőháza, de engedély nélkül nem lehet bemenni. Még szerencse az ilyen múzeumfélékkel.

Idén úgy döntöttünk egyszer s mindenkorra átvesszük a Kiwi karácsonyt. Amúgy is mindig csak szenvedünk Karácsonyi hangulatot erőltetni magunkra. A karácsonyhoz sötét, hó és hideg kell alapozásnak, a többi csak azután jön.. így alapozás nélkül fölösleges kínlódni...

Kaptam idén szabadságot is a két ünnep között úgyhogy még szenteste elindultunk nyaralni. Mire a kiwik elfogyasztják 25-én a Karacsinyi ebédet mi már a tengerparton leszünk, gondoltuk...

A sziget északi felén még nem voltunk és amúgy is Új Zéland legészakabbi pontja egy „must do” minden Kiwinek, igaz mi még nem vagyunk csak örökbefogadottak, de ez még nem indok arra hogy ne menjünk el a sziget légtrópusibb felére. Igaz idén nem panaszkodhatunk a Wellingtoni nyárra sem... Júj, kopogjuk le gyorsan...

Mahia félszigeten két nagy Pohutukawa (Az úgymond Új Zélandi Karácsonyfa, mert ilyenkor borul piros virágokba) alatt fogyasztottuk el a Karácsonyi ebédünket, azaz a töltött bárány maradványait. Kicsit nosztalgiáztunk két evvel ezelőtt jártunk itt, de akkor a szüleimmel és Levivel...

A Karácsonyi fürdés, az viszont kimaradt, a Fijiről érkező hurikán Mahia körül ért utol, ködöt és esőt hozva magával. Sebaj, van még két hetünk gondoltuk, lesz ez még így sem...

Gisbonben megálltunk, sétáltunk egyet a parkban, de valahogy nem lopta a szívünkbe magát. Egy dolgot viszont sajnálunk Tatapouriban a a rája etetést. Mindenki kap nyakig érő gumicsizmát és így lehet etetni a rájákat a partról. A ráják megszokták és megszerették a kajaszerzés eme egyszerű módját. Sajnos karácsonykor, ahogy itt Új Zélandon szokás, minden zárva volt, még a ráják is lemaradtak a vacsoráról. De ha majd újból Gisborne mellett vagyunk, akkor biztos nem hagyjuk ki.

Mint már lassan szokássá vált itt, az idén is tartottunk előkarácsonyt. Mint már nagyon rég megbeszéltük, töltött bárány volt a menü, méghozzá Húsvéti bárányból Karácsonyra.

Errefelé a nyár a tél, a tavasz pedig az ősz, és még itt Új Zélandon sem lehet tavaszi bárányt találni ősszel, azaz Húsvétkor. :-))) Így hát a Karácsony erre a legalkalmasabb...

Kissé megdöbbentem amikor a mészáros bejelentette eladták az összes tavaszi bárányt... nem akartam elhinni az egész Új Zélandon nem maradt egy bárány sem nekünk.. Nem is volt így...Sikerült találni még egyet... :-))))

A nagyobb hökkenő az volt mikor kibontottuk a csomagunkat a konyhaasztalon... Vakartuk is a fejünket, az otthoniak szerinti pofonegyszerű, nem is annyira pofonegyszerű... De szerencsére feltaláltak a skypot így anyukámék segítségével a töltelek is bekerült a báránykánkba...Igaz ami igaz javítanivaló még van rajta.. De jövőre még tökéletesebb lesz...Talán akár fetás is, miért ne... Megteremtjük ezzel első itteni karácsonyi hagyományunkat! Húsvéti bárány karácsonyra!

Mindenkinek Kívánunk Áldott Békés Ünnepeket.

Ha még van akinek nem újságoltam el. Sikerüüüüüült a vizsgám!!!!!!!

December elejétől újból gyógyszerész vagyok, régi kedves patikámba, meg ha csak gyakornok, de akkor is gyógyszerész. :-))) Még egy pár vizsga azért hatra van..., de a nehezén túl vagyok, legalábbis remélem. :-)))

Robi szülinapját idén kicsit nem rendhagyóan ünnepeltük meg. Elmaradt a szokásos buli. De azért nem esett éjszakára idén sem, végül is a 28 egy nagyon fontos szám!

Repülni vittem ki Palmerstonba a Manawatui repülő iskolába. Már olyan rég láttam repülni a kis repülőjével...No sebaj gondoltam ez majd meghozza újból a kedvét...De biztos ami biztos nem árultam el hova megyünk...

Útközben megígértem neki hogy nem fürdünk, nem leszünk vizesek, no és a bungee jumping hazájában azt is meg kellett ígérnem nem ugrunk sehonnan... :-))))

Sikerült teljesen gyanútlanul hagyni Robit, még a körülöttünk repkedő kisgépek láttán is arra gondolt maximum ballonba ülünk. Amúgy be kell ismerjem az sem lett volna rossz ötlet...

Mikor megérkeztünk és mondtam jelentkezzen a recepción mert 10 perc múlva repülni fog, kissé megijedtem ….lehet mégis meg kellett volna neki mondani hova indultunk, gondoltam. De mire leszállt a gép már másképp gondolta és engem is meggyőzött próbáljam ki...Még autót sem vezetek, gondoltam... Viszont ez nem volt szempont, a repülőt ha már a levegőben van könnyű irányítani és nincsen szembejövő formalom, amitől tartani kellene.

Így mindketten elmondatjuk van már fél óránk a pilóta igazolványhoz szükséges 100-ba. Hm....

Mint úgy általában szokott itt errefelé a hosszú hétvége második napján rákezdett az eső. De még volt annyi szerencsénk hogy a Waimangut meg tudtuk nézni csak szemerkélö esöben, és így legalább nem voltak sokan. Annak idején azért mentünk a Wai-o-Tapuba inkább mert ott kevesebben vannak. Mind kettö egy vulkanikus „csodaország” de most már tudjuk kár lett volna a Waimangut kihagyni, más azért mint a Wai-o-Tapu, de ha csak egyikre van időd talán még mindig a Wai-o-Taput ajánlom. :-)

Leírni nehéz de itt van egy kis videó, csodálatos, csodaországról...

Mialatt tanultam, még augusztus legelején a Tongariro kitört. Nem volt nagy dráma csak egy kis követ pöfögött a vulkán. Errefelé mindenki erről beszélt, főleg hogy az egyik legnépszerűbb turistaút közelében volt a kitörés. Gondoltuk mi is elegyünk katasztrófaturizmusra, és megnézzük mit is produkált ez a „kis” pöfögés... Már azért is jó ötletnek tűnt mert én még nem voltam a Tongarirón és hát egy rendes vulkánkitörés akár örökre átihatja a táját, és hát nem akartam lemaradni...

A kitörés önmagában nem volt nagy, de a nyomai ijesztőek. A turistaházat gyakorlatilag körülbelül három kő teljesen összezúzta, ha bárki van a turistaházban arról ma már múltidőben beszélnénk, de szerencsére üres volt a hutt. A kövek krátereitől tátva maradt a szánk, egy akkora kő mint egy adventi koszorú akkora krátert tud csinálni, hogy egy ember hosszában elfér benne, nem is beszélve a mélységéről. Igazából ha akkor kezd pöfögni mikor ott vagy, semmi esélyed a futással, mondhatnak a DOC-osok bármit...

Sajnos megint nem a legjobb időpontot választottuk, kicsit később kellett volna menni, novemberben újból pöfögött, de nagyobbat több és több füsttel, az épp arajáró turisták legnagyobb megelégedésére. :-))) Még az idegenvezető sem bánta, hogy ott lehetett, hát mi sem bántuk volna, ha jobban időzítünk.... :-)))

Kimondhatatlanul jó érzés volt hogy itt volta hétvége és nem kellett tanulni, csinálhattam minden amit a vizsga miatt már olyan rég nem... Ha már így, gondoltuk megnézzük a fókákat a Red Rocksnál. Igaz naptár szerint már Antarktisz felé kellene lenniük félúton, de hát a télen nem volt időnk és reméltük találunk még egy-két késő kását elcsípünk.

Andiék is csatlakoztak hozzánk egy igazi szép tavaszi nap volt, nagyon jólesett a séta. És hát fokát is elég sokat láttunk, na nem annyit mint a tél közepén..De a fáradságot mindenképpen megérte.

Olyan kis édesek mint egy elhízott kiskutya...Remélem idén nyáron megtudjuk nézni Blenheim mellett a fürdőző játszadozó kicsiket.

Aki nem tanult és nem dolgozott egyszerre, nem is tudja értékelni igazából a szabadságot. Én sem tudtam eddig...

Amikor egyetemista voltam vallásos meggyőződésem volt hogy a négy hét szessziónál nincs rosszabb. A világ legrosszabb munkája is jobb lehet a reggeltől hajnalig tanulásnál, gondoltam akkor...de sajnos tapasztalnom kellett van kimerítőbb... ha még dolgozol is a tanulás mellett és nem egy hónapig hanem majdnem hat hónapig tart a “szesszió”, na ez az ami igazán megerőltető.

Olyan jó esténként hazajönni a munkából és nem csinálni semmit... az égvilágon semmit...És nem számolgatni a perceket és a megtanult meg a meg nem tanult oldalakat... Igazából rettegve gondolok arra hamarosan meglesz az eredmény...és talán még vissza is tapsolnak...úgyhogy kezdhetem előröl a tanulást....brrr.....hess hess rémálom....

A Lifukai reptéren régi ismerősökkel találkoztunk :-)) A bálna fényképészekkel az első szállásunkról. A Rejtő Jenő alak persze most is panaszkodott... :-)) Megígértük nekik ha újból találkozunk leborulunk egymás lábai elé. :-)))

Ezúttal nem a mi kis repülőnkkel hanem a „híres” DC3-assal utaztunk. Ez a repülő a pályafutását még a második világháborúban kezdte. De le a kalappal, kényelmes volt vele utazni és csak reméltünk nem áll le valamelyik motorja a köszvény miatt. Új Zélandon már 1985-ben kiírták a forgalomból mint utasszállító repülőt. :-)))

A nagy szigeten az eső fogadott és hát nem is igazán állt el amíg haza nem jöttünk. De hát örültünk hogy addig is jó időnk volt. Egy kis eső mindig kell, szerencsét hoz... És hát éreztem én, talán az én hibám is... Olyan szabadságot akartam ahol nem csináltunk semmit! Nos hát nagyjából tényleg nem csináltunk semmit, csak ültünk a teraszon és néztük az esőt.

De egyszer csak meguntuk, nem olyan fából faragtak minket,... felvettük az esőkabátot és elindultunk. És hát így is élményeket rejtegetett számunkra a nap.

Először is a halászó malacok....!!!!! Imádom őket. Tonga tele van félvad malacokkal, de azt hogy halásznak nem tudtuk. Hallottuk hogy Samoán vannak halászó malacok, de itt meglepetésként ért. Mondtuk is a helyieknek most már nincs miért Samoára menni. :-)))

A vasárnap az nagyon érdekes Tongán. Itt nagyon vallásosak az emberek, vasárnap mindenki pihen, az szent nap. A templomok egymást érik és mindenhol gyönyörűen énekelnek. Csak sétáltunk egyik templomból a másikba és mindenhol belehallgattunk a kórusba. Különös élmény...

Sétálunk sétálunk egyszer csak megáll egy kisbusz mellettünk kiugrik egy alak, meg is ijedtünk mit akar, és leborul a lábaink elé... Hát a fényképészek voltak, ígéret az ígéret...:-))) A reptéren újból találkoztunk velük, ekkor már mi is bepótoltuk a hajlongást... :-))) nem csodálkoznék ha következő nyaralásunkkor újból találkoznánk...

Ahogy megérkeztünk a második szállásunkra már rohantunk is lecsekkolni a halállományt, már megint versenyfutásban voltunk az apállyal. De a látvány mindent kárpótolt. A víz kristálytiszta a halak meg a korallzátony gyönyörű volt. Versenyre kelhetne Seychellel...Hmm...Vagy mégsem...Már kezdtem érteni miért mondják itt van talán a sziget legjobb snorkelező helye..

A nap legnagyobb felfedezése a hatalmas nagy bohóchal lakónegyed volt. Annyi kis Nemo volt, hogy csodálkoztam hogy viselik el egymást ennyien ilyen kis helyen...Kicsit az otthoni zsúfolt lakónegyedekre hasonlított az egész...Valljuk be, kissé tömegiszonyosak lettünk Új Zélandon. :-))))

Másnap úgy gondoltuk mi is kipróbáljuk a kajakozást. Főleg az egyik haverunk nagy kajakos és még Új Zélandon a fülünk mögé ültette a bogarat. A kajakozást mindenkinek ajánlom de Robit annál kevésbé tanárnak...Mindenesetre az áramlatban gyorsan megtanul az ember evezni, főleg ha a tudta nélkül lökik bele....Mivel hamar belejöttünk, még aznap áteveztünk a szomszédos kis icipici szigetre. Mint végül kiderült az én csónakom gyorsabb lett visszafelé...vajon mitől is...Hmm....A tanítvány átszárnyalta a mestert... Vagy inkább lehet a Feri fáradalmai annak idején Pesten nem voltak fölöslegesek...Lehet ö is bele kellett volna lökjön a Duna kellős közepébe...

Azt hiszem máskor is ki akarom próbálni de talán nem Wellingtonban a 14 fokos vízben és a hullámok között, de talán nyáron....

A harmadik napra foglaltuk le a bálna úszást. Az egész világon csak két helyen lehet a bálnákkal úszni Tongán és Niuén. Itt még kevés a turista, és így sok olyasmit lehet csinálni amit zsúfoltabb helyen nem ajánlatos. Tavaly mesélték Új Kaledóniában hogy egy ideges bálna összetört egy turistahajót, az idegeire ment hogy a búgó motorral állandóan követik....

A bálnák a sarokvidékről, ahol habár bőséges a táplálék, a viszonylag biztonságosabb melegebb vizekre jönnek elleni és itt maradnak míg a kicsi viszonylag felkészült a hosszú útra. Közben naponta 500 l tejjel táplálják a kicsinyeiket anélkül hogy önmaguk táplálékhoz jussanak. Ez ám az anyaság... Gyakorlatilag a déli saroktól az egyenlítőig elúsznak. Nem kis távolság azért...

Előző nap nagyon boldogan tért vissza a csapat, legalább két órát úsztak egy barátságos mamával és babával. :-)) Én már alig vártam mi is ott legyünk...

A szerencse viszont forduló, a ragadozó delfinek kinéztek a mi kis bálnánkat maguknak így nem egy hanem három hím kísérő is volt az anya bálna mellett a kicsit próbálták megvédeni. Így szegény kis bálnát nem hagyták pihenni, mi meg bolondul követtük őket remélve hogy egyszer csak megálnak. A bálnák szinte karnyújtásnyira voltak tőlünk, leírhatatlan élmény, a kis bálna állandóan ugrándozott csapkodott, mint egy igazi gyermekhez illik... Mi meg csodáltuk és reménykedtünk...Végül sikerült úgy egy öt percet a vízben lenni velük...Egy életre szóló élmény...ott kell lenni, leírni nehéz...Azóta is azon gondolkodom hogy lehet ezeket a gyönyörű állatokat leöldösni...megenni...Mondjuk azért haragosan nem szeretnek találkozni vele...:-))) Hazafelé láttunk egy újabb mama baba párt. A Kis bálna pár napos lehetett mint a vezetőnk mondta.... Olyan hihetetlenül kicsi volt az anyjához képest...mint egy kis delfin...

Utolsó nap kibéreltünk egy biciklit és begurultunk a városba. A repülőterén keresztül vezetett az utunk. A sorompónál negáltunk körülnéztünk és áthajtottunk a leszálló pályán... Ilyen is csak egy icipici szigeten lehet...

Hihetetlenül hamar eltelt a nyaralás, nem jött elhiggyük itt a vége, még két nap Tonagatapun ahol csak azért álltunk meg elérjük a nemzetközi repülőnket... „Pacific atitude” tudtuk már, megtanultuk előző évben...

Isteni jó volt a tenger morajlására ébredni ha rajtam múlik, délutánig kis sem kelek az agyból. Miután felkeltünk, csak átbotorkáltunk a sziget túloldalára és meglepetésünkre még mindig vártak a reggelivel. Hát igen ezért szeretik sokan Pattinál, azt csinálsz amit akarsz nincs semmire szigorú szabály mint a legtöbb szállodában szokás...

Viszont késői kelésünknek köszönhetően a dagály már rég elmúlt így a snorkelezésünk egy tengeri sünök és kőhalak közötti botorkálássá változott :-))) Hamar fel is adtuk és inkább körbe kerültük a mi kis lakatlan szigetünknek, ami nem is volt olyan rövid mint amilyennek tűnt, de azért egy kis csobbanásra maradt még idő miután visszaértünk. A délután hamar érkezik az egyenlítőnél, 6 kor már teljesen sötét van.

A vacsoránál meglepetés várt ránk. Tábortűzzel és kavával készültek a helyiek.

A kava a Csendes óceáni szigetek „antidepresszánsa”. Mint a helyiektől halottuk a Tongaiak állandóan veszekedtek egymás között, legalábbis addig amíg meg nem találták a kavát. Amióta van Kava ázóta az emberek békességesen a tűz köré gyűlnek és isszák a szent nedűt, nincs sem vita sem verekedés... Nekünk azért annyit nem adtak hogy találkozzunk őseinkkel, de egy biztos nem azért isszák mert jó hanem azért mer zsibbaszt, az íze legjobban egy kis sárral kevert vízre emlékeztet.. Mindenesetre megtiszteltetés ha az ember meríthet egy idegen nép kultúrájából így mi is tapssal köszöntük meg és igyekeztünk nem fintorogni...szerencsére sötét volt...

Második nap már céltudatosabbak voltunk és korán keltünk, hogy még a reggeli dagályt is elkapjuk, így a sziget mindkét oldalán sikerült fürödni egyet és délután Motu az egyik helyi alkalmazott egy kis sétára is elvitt az erdőbe. Megnéztük a régi “csataterek romjait” majd megkóstoltunk mindent az erdőben, megtudtuk milyen íze is van a pálma lelkének, sőt Robit kókusz pálmára mászni is tanította Motu...De a legjobb a felfedezés a friss kókusztej volt, végre értem miért ájuldozik mindenki a kókusztej után...Nagyon csalafinta dolog ám.... az sem jó ha túl érett az sem jó ha éretlen, és ha nincs egy rátermett Motu a szegény turista csak csodálkozik mit dicsérnek ezen az emberek....Mi mindenesetre kaptunk részletes képzést... pofonegyszerű kiválasztani a tökéletes kókuszdiót....feltéve ha értesz hozza..:-)))))

Még arra sem volt időm ráeszméljek vége a vizsgának itt a várva várt szabadság máris a repülőn találtam magam. Tonga és a bálnak volt a cél és hát a már hónapok óta áhítattal várt NEM CSINÁLUNK SEMMIT, DE AZ ÉGVILÁGON SEMMIT... :-))

Kissé meglepődtünk mikor a pilóta bejelentette odalenn esik az eső és hát kerek 17 fok van. Nem hiszem..., gondoltam a nyárba jöttünk és hát nem a Wellingtoniba abból volt részük odahaza...

Viszont mire felültünk a kis kilenc férőhelyes repülőnkre már az eső is elállt és a nap is kisütött....

A repülés hatalmas élmény volt fölég hogy az ablakot alig lehetett becsukni és a csomagok a hátunk mögött voltak bedobigálva egy háló mögé, a segédpilóta az egyik utastársunk volt... Irigykedtünk is rá rendesen... :-)))

A második szigetről még egy kis hajóút várt ránk a szállásunknak kinézett lakatlan szigetig. A helyiek azzal fogadtak a hajón, hogy aznap megfeneklett a part közelében egy bébi bálna a Matafanui Lodge (második szállásunk) mellett és hát kb 1 órával érkezésünk előtt sikerült visszamenekíteni a tengerbe. Hát igen az időzítés... az mindig szörnyen fontos...Szívesen segédkeztem volna egy bébi bálna locsolgatásában... fölég hogy a mentés sikeres volt.... NO, majd következőkor jobban időzítjük a nyaralást... :-))

A mi kis lakatlan szigetünk pont olyan volt mint a mesékben. Érkezésünkkor semmi emberi lelket nem találtunk, házigazdánk épp a heti mosással volt elfoglalva, és hát igen..., egy ilyen helyen nincs óra, a repülőt nem hallották, így mi lemaradtunk a kókuszdiós fogadásról. :-))

A szigetünk nem volt semmi kicsi, sem nagy. Pár óra séta körbekerülni de széltében vékony így az egyik oldalon volt az ebédlő és társalgó a másik oldalon meg a fák alatt lapultak a kis nyitott se ajtaja se ablaka bungalók. Nem sok, pontosabban öt darab. Így a házigazdánk mindenkit úgy tudott kezelni mintha régi jó barátai lennénk. Nem sok ilyen hely van azért...

A hosszú út és egyéb fádságoknak köszönhetően kis séta után csak arra ébredtünk itt az este sötét van és hívnak vacsorára. :-)) A közös ebédlőben mindenféle érdekes emberekkel találkoztunk. Volt négy vízalatti fényképész, bálnákat jöttek lencsevégre kapni, no és a kedvencünk a delfines néni. Azóta is elmélkedünk, hogy lehet valaki annyira szerencsés, hogy azért fizessék a delfinekkel ússzon együtt. De nem akármilyen delfinekkel, igazi vad delfinekkel. És hát és a vad delfinek szabályosan játszanak vele, ha nem latom a videókat sohasem hiszem el a delfinek ennyire emberiek tudnak lenni..

...

Karenéktöl tudtuk meg, hogy az idén az Ohakeai katonai bázison legi show lesz, hasonló a Mastertonihoz, amiről a tavaly lemaradtunk. Gondoltuk csak megér az egész egy üveg bor árat, így hát mi is elmegyünk, nem hagyjuk ki. Közben kiderült Andiék is jönnek... még akkor sem kaptunk gyanút mikor Karen mondta, a szülei Rotoruabol is itt lesznek...A meglepetés az országúton ért mikor 1.5 fél órára Ohakeatol a forgalom teljesen lelát. Hát igen, mivel ez a hivatásos katonaságnak úgymond reklám, és a belépő gyakorlatilag ingyenes, 15 dollár egy autóra, és nem 70 dollár fejenként mint Mastertonba, így gyakorlatilag nem csak mi hanem fel Kiwiország úgy döntött ennyit csak megér, majdnem 17.000 autót parkoltak le a bázis körül, nem csoda leállt a forgalom.

De szerencse a GPS-t feltalálták így kisebb nagyobb kerülőkkel 1 óra késéssel meg is érkeztünk. És hát mivel amúgy is mákosak vagyunk már az első büfénél belebotlottunk Andiékba. :-))) Arról persze nem is álmodtunk megtaláljuk Karenékat, inkább elveztük a nyár utolsó sugarait, és a repülőket.

Teher és ember szállító helikoptereket lehetett közelről megtekinteni, sőt a türelmesek belülről is megnézhették, mi nem igazán vagyunk a sorban állás híve... így ezt kihagytuk. Inkább az eget bámultuk, a bemutató fantasztikus volt.

Autókat dobigálltak le a levegőből. Pilóták ugráltak ki a helikopterekből. Sokak kedvence az ausztrál f18-as volt. Igaz ami igaz nem szeretnek közélebről megismerni vele, mondjuk bevetésen. :-))) De nekünk Robival még mindig a Napierből is ismert első világháborús „war bird”-ek a kedvenceink, a Budapesti Red bullt juttatják eszünkbe.

A légi bemutató a Kiwi légierő 75 szülinapja alkalmából volt rendezve. Gyanítom az Új Zélandi légierő az egyetlen a világon amelyiknek egy repülni nem tudó madár a szimbóluma. :-))) Ezért is szeretjük mi őket...:-)))

 Art Deco. Hűha, már nagyon vártam. Tavaly mikor először voltunk eldöntöttem, idén hosszabb időre is lemegyünk, és a ruhánkra is több gondot fordítunk. Nem ritkán látni olyat, hogy egy egész város meseországgá válik.

Igaz addig addig álmodoztam, egész évben, milyen lesz a ruhám amíg, tipikusan, minden utolsó pillanatra maradt. De két héttel indulás előtt, azért sikerült rátalálni a tökéletes ruhára, így nem maradt más mint megtervezni a kis csinos kalapomat. Mert hát egy jól nevelt lány, csak nem megy ki az utcára egy valamirevaló kalap nélkül. :-)) 

Gondoltuk idejében elindulunk, az autós felvonulásról idén semmiképpen se maradjunk le, de hát nem akartunk a varos szeli zajos, büdös autós kempingben aludni, ha kinn az erdőben a meleg vizes forrásnál is lehet...Tény ami tény szép helyen aludtunk...A víz is finom meleg volt...sőt talán még túl meleg is...de hát nem mi lettünk volna mi, ha nem a felvonulás végére érkezünk vissza Napierbe.. :-)) No de sebaj, legalább jövőre is mehetünk...:-))

Amúgy a régi, autók, a ruhák, a zene, felébresztenek egy régi világot. Érdekes nagyszüleink, dédnagyszüleink fiatalkorában vendégeskedni...habár...odahaza...nem volt ilyen...de egy kicsit talán...vagy mégsem...álmodozni jó...

A régi autók, továbbra is a kedvenceink. Nélkülük nem is lenne fesztivál. Ok az egész Art deco lelke. :-))) És ha belegondolsz nem is változtak olyan sokat. Sokkal több személyiségük van mint a mai autóknak...

 A nagyon gondolkodó bejegyzés után egy jó kis időre eltűntem. Nagyon keményen gondolkodtunk...

Tépelődtem is rajta, illik-e ennyi idő után egyáltalán még feltenni a régi eseményeket a blogba. De volt két dolog amit nem volt szívem kihagyni.

Ama nevezetes „Cris túra”, meglepetésre meglepetést kaptunk. Most az egyszer mi voltunk akiknek fogalma sem volt merre megyünk mit csinálunk...Csak annyi információnk volt „kicsit” vizesek leszünk. Gondoltuk sebaj. Kiélvezzük még a nyár utolsó sugarait. És végre megtudjuk hogyan kirándulnak a Kiwik.

Hát mit is mondjak....A kicsit vizesek elég finom kifejezés volt. Gyakorlatilag a túra egy patak mederben volt, ahol hol bokáig, hol térdig, hol derekig de a végén már nyakig a patakban gázoltunk.

A víz hőmérséklete...De, sebaj, lassan mi is Kiwik leszünk és a látvány amúgy is sok mindent megért... A patak mederben madarak fészkeltek, angolnák támadtak meg a vízben, de ami a legszebb az talán a patak mederben a domboldalon csüggő csépkövek. Ilyen méretű csodaszép cseppköveket eddig még csak barlangban láttam, sohasem gondoltam akár egy patakmederben is rajuk lehet bukkanni.

Köszönjük Cris, következőkor is bevállalunk egy ilyen meglepetés túrat...

Két évi vakáció... Itt a vége, és most hogyan tovább..? Maradjunk, menjünk?...Hm...Hm... és ha megyünk az hová legyen... Haza?! Hol van az?!... Brassóban?... Budapesten?... Vagy akár Karlsruheban?!... Európában bárhol? Hm...Vagy Ausztrália? Ott melegebb van, de tele van pókokkal. Hm...

Azt hiszem maradunk még egy kicsit...De egy nagyon kicsit....Hm....De tényleg csak egy kicsit... Végül is a két évi vakációt is két hétre tervezték és két év lett belőle...Lehet nekünk is elkötötte valaki a horgonyunkat.... De mi is visszatalálunk.... csak kiélvezzük még egy kicsit ezt a nagyon hosszúra sikerült vakációt....

Ajánljuk szeretettel a mi kis szobahőmérőnket mindazoknak akik, az otthoni igazi tél láttán, az itteni nyárról álmodnának.

Mikor idejöttünk, hihetetlennek tűnt mikor meséltek a 2-3 napig tartó évszakokat. De mostanra már megértünk egy ilyen telet és sajnos egy ilyen nyarat is.

Na, de sebaj, majd szép, hosszú, meleg őszünk lesz. :-))))

Új Zélandon minden egyes régi tartománynak megvan a maga ünnepe. És mikor is lennének ezek az ünnepek ha nem a nyár közepén. Végül is a hosszú hétvége az nyáron jön a legjobban, nemde?

Az éves lóversenyek erre a hétvégére esnek. Ez általában nagy dinóm-dánommal jár. A fél város kivonul Trenthámba a pályához. A kalap és a magassarkú természetesen elkerülhetetlen kellék. Zenekarok énekelnek a háttérben, míg mindenki nagyestélyiben és kalapban piknikezik. A fogadás az mellékes, a buli a lényeg.Igaz ami igaz, rá lehet kapni erre a kis szenvedélyre, fölég ha nyer, legalább kicsit is, az ember.

A nap végére már mi is komoly fogadó, stratégiával rendelkeztünk. Robi kedvence a "Six a'clock news" még a födijjat is megnyerte, és neki köszönhetöen mi sem zártuk anapot nagy veszteseggel.