Két évi vakáció

 Karácsony... A második itt Új Zélandon. Az első, az szerencsésebb volt. Én hiába panaszkodtam szüntelenül, nincs semmi karácsonyi hangulatom a nyár közepén. Anyukám itt volt, és nem hagyta magát, varázsolt egy kicsit... De idén egyedül voltunk, és hát az otthoni fehér karácsonyról meg a szánkózásról álmodoztunk.

Egye fene gondoltuk, a sonka, a Pavlova a tavaly sem lopta be magát a lelkünkbe, igazi otthoni fehér karácsonyunk lesz az idén. De hát hogy..? Hm...

A fát itt errefelé már december elején felállítják, így mi is megvettük egy héttel hamarabb, és előkarácsonyoztunk Andiékkal. Volt kis angyaljárás, ajándékbontás, bejgli, mézes, na és a karácsonyi „crackers”. Az egyetlen kiwi karácsonyi dolog ami a szívünkbe lopta magát. Jövőre küldünk párat haza is. :-))

Aztán Karácsony napján bepakoltunk az Rekibe és kinéztük a legmagasabb hegyet magunknak, a Ruapehut.

Reménykedtünk annak a tetején találunk kis havat, építünk hóembert, és Kellemes Karácsonyt kívánunk egymásnak. A szánkózásban nem is reménykedtünk. Az ember annyira nem lehet nagyravágyó...

Kicsit furcsán néztek ránk az itteniek, mikor előálltunk az ötlettel. Fehér karácsony! Új Zélandon...hm.. hm... mondogatták nem akartak lelombozni, de az idéni extra hideg nyár, meg a gleccserek jelenléte mégis a mi malmunkra hajtotta a vizet.

A mászás nehezebbre sikerült mint gondoltuk volna. Karácsony lévén minden zárva volt, még a felvonok is, pedig az útikönyv azt írta, ha nem működnek a székek menekülni kell, mert azt jelenti kitört a vulkán... Mi mégis nekiindultunk, reménykedtünk a karácsonnyal mint olyan lehetőséggel az útikönyv írok nem számoltak.

Mindez csekély két órával nyújtotta meg az utunkat felfelé. A mászás nem volt könnyű főleg hogy a sí pályák után semmilyen út sincs, gyakorlatilag toronyiránt kell megmászni a kúpot. De a hó, és a téli szellő, mindenben kárpótolt minket... Nagy élvezettel süppedtünk térdig a hóba... Mondjuk mászni talán jobb a kavicson...De a hó...

Igazából csak a gerincig jutottunk fel. A régi kráter peremen álltunk meg. Nem mertünk továbbmenni, hiányzott a reggeli két óra. A ma is működő, újabb kisebb kráterig és a kráterben levő tóig, sajnos nem jutottunk el. Pedig belefért volna, de hát nem tudtuk előre. Ki tudja, ez volt az utolsó lehetőség, mire visszamegyünk kitör, a tóban emelkedik lassan a víz hőmérséklete. :-))

A szánkózás, a  nejlon zacskón, lefelé és a kicsi ronda hóemberünk bármilyen fáradságot megért. A hideg, a hó, a csúszkálás, a hóember egy lehelet karácsonnyal is megajándékozott.

Jövőre megismételjük újból, de talán a Mount Cook lesz az úti cél.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet kívánunk mindenkinek.

 Újabb, napos hétvége, már megint magasan állt a termométer, 20 fok fölött mutatott!!! Hát ezt muszáj kihasználni gondoltuk...Mivel lehetne ilyenkor a legjobban elütni az időt...fürdéssel? Brrr a 16 fokos Wellingtoni tengerben....Nem, nem mi inkább elmegyünk kirándulni gondoltuk....

Karen barátnőm, már rég mondogatja szeretne ő is jönni velünk kicsit túrázni, így meglepetés túrat szerveztünk neki. Ha Puturangi Pinacles nem jön be, akkor fel is adhatja a kirandulásosozást, gondoltuk.

Beharangoztuk a túrát, mindenféle mézes mázos dologgal, mint például, azzal, hogy, Peter Jackson is filmezett errefelé...

Kicsit csalódtam mikor kiderült, Cris kitalálta hova megyünk, de megnyugodva nyugtáztam azért meg nem volt soha, de tudja szép hely...

Útközben a kocsiban előkerültek a Karib tenger kalózai is...Egész jó hangulatban érkeztünk...Még a Mikulással is találkoztunk...épp az otthoni fáradalmait pihente ki, pecázgatva itt a világ naposabb oldalán. :-)))

Hát igen a Pinnacles, szerintem ezt nem lehet megunni, nekem most is nagy élmény volt, és mint számítottam most sem kerültünk fel a tetőre. Már megint leragadtunk a völgyben a a kőképződményeknél. :-))) No majd következőkor.

Hazafelé menet, még elmentünk Cape Paliserig és meglátogattuk a fókákat. Most is voltak bébik, csak pár hetesek. Nagyon aranyosak, kár hogy annyira félénkek.

Hazafelé a halász faluban, megcsodáltuk a rozsaszin buldózereket. A hajókat ezekkel húzogatják ki be a tengerbe, és persze mindenkinek van saját, eredeti mintázattal. :-)))

 Végre verőfényesen sütött a nap. Már reggel érződött, ez olyan igazi nyári nap lesz. Na jó, nem európai mércével...de azért jó meleg volt...

Én úgy döntöttem már elég rég itt vagyunk ahhoz, hogy a nyárnak megadjuk a módját, úgy ahogy kell. Így papucsban indultam neki a nagy világnak. Igaz mint később beigazolódott, kissé elhamarkodottan döntöttem.

Mikor ránéztem az autó hőmérőjére és 16 fokot mutatott, akkor úgy örültem hogy biztos ami biztos alapon, betettem a bakancsot is. De azért mindent belevetve én csak azért is be akartam bizonyítani lassan igazi kiwi vagyok én is! Háát igazából egy hétig tartó, tüsszögés lett az eredménye...sebaj, kemény edzéssel barmit el lehet érni....NEM ADOM FEL!

Az első megálló Lake ferry és Ocean beach volt. No, nem az ahol tavaly is voltunk. Ugyanis sok Ocean Beach elnevezésű hely van errefelé, miert is nem csodálkozom?!

Majd elindultunk a Puturangi Pinnacles felé. Az új útikönyvem dicsérte a helyet. Feltette a „must do” listára, és hát mivel Peter Jackson is filmezett errefelé (Nem a Gyűrűk urát, sokkal előtte, még mikor senki nem ismerte) gondoltuk megnézzük mi is. Jó lesz egy kis hétvégi kikapcsolódásnak, gondoltuk.

A meglepetés, határtalan volt. Mindenre számítottunk de ilyen lenyűgöző látványra nem. Nem hiába mondta az útikönyv, hogy egy óra az út, de egy napot is el lehet tölteni itt. Mi tátott szájjal botorkáltunk. Bejártuk az egész helyet. És hát tényleg, nem jutottunk fel a hegy tetejére. Késő lett, eltöltöttük az időt. Na, de majd következőkor.

Hát igen már megint itt volt 11.11 és hát meg kellett ünnepelni Robi szülinapját, főleg hogy 28 évet töltött. Szép kor mondhatom. :-))

Gondoltam idén csináljunk valami mást, mint szoktunk. Erről eszembe jutott a Bicska Soproni szülinapja. Legyen akkor valami hasonló... Martinborough nincs messze, gondoltam, majd elmegyünk borkostolli, és miközben végigjárjuk az összes borospincét, végig biciklizzük a környéket. Úgy látszik nem minden jó ötlet, minden helyzetben menő, mert nagyjából senki sem volt kapó az ötletre. Még szerencse Robi közbelépett és megmentette a hétvégét.

A sok sok halászó ember rögtön ráharapott a White Rocksi homár halászatra, természetesen pecázással összekötve.

Páran már péntek este elindultunk, a többiek csak szombat reggel csatlakoztak. Szép volt az este, és csak a tenger morajlása zavarta az álmunkat. Másnap reggel szép napsütésre ébredtünk. És reggeli közben, már csak azon aggódtunk. Hogy csak 1 búvárunk van, így csak 5 homárt tudunk felhozni, és az lehet nem lesz elég ennyi ember fél fogára sem... :-))

Nagy bizakodva elindultunk a halászos helyre, útközben felszedtük a késő kásákat is, elég szép kis számba összegyúltunk, ám...Mint kiszálltunk az autóból elkezdett esni...Ugyebár a metservice errefelé sohasem téved... pedig mi reméltük, csak most az egyszer.... és esett, esett egészen másnap reggelig....Kicsit aggódtunk Robival, ezután a hétvége után, senki sem fog megismerni....De a forralt bor, meg a kártya mindenki rossz kedvét eloszlatta.

Másnap pedig hogy Murphynak is igaza legyen, ragyogó időben indultunk haza. Így a szokásos búcsú kávé sem maradt ki Martinboroughban...

A munka hétvégéje itt persze nem májusra esik. Mondtam már itt vagyunk a világ végén. Egyszóval május elseje igazából, október utolsó hétvégéje.

Azaz ez nem egészen igaz. Itt a munka napján igazából a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés nyolc óra szórakozást ünneplik. Élljen a Republic! :-))

Mivel már nagyon hosszú idő óta ez volt az első hosszú hétvége ezért mindenképpen gondoltuk ki kell használni valami értelmes tevékenységgel. Az „A” terv a Taranaki volt, míg a „B” terv Joliék, Hamiltonban. 

Itt Új Zélandon minden időjárás függő, és most is mint mindig úgy nézett ki az időjárás beleköp a levesünkbe. Robi utolsó pillanatban megadta magát és eldöntöttük, legyen kecske is meg káposzta is. Megyünk szombaton Hamiltonba, és ha kitisztul az idő, megyünk túrázni vasárnap meg hétfön.

Joliék is, Brassóiak mint mi, otthon persze soha sem találkoztunk, de távolság és az idő sok mindenre ír. Alig vártam találkozzunk is már, ne csak telefonáljunk.

Mivelhogy az út egy teljes napba belekerült, (ezzel az erővel akár Brassóból Budapestre is beugorhattunk volna egy hétvégi dumapartira :-))) ) nem is voltunk ott sokáig. Én legalábbis nem éreztem úgy, kidumáltam volna magam egy ideig....

Vasárnap megnéztük a Reglani szörf paradicsomot. Sétáltunk egy ideig a tengerparton. Megcsodáltuk a kitesurfingeseket. Nem minden hol elég kemény a homok hozzá. Kár Wellingtonban nincs ilyen tengerpart kipróbálnám én is egyszer. :-)))

Vasárnap este későn érkeztünk a Taranaki aljába. Az egylábú turista hotelben aludtunk. Egészen hangulatos kis hely, és a néni is nagyon babás. Olyan kicsit mesebeli ház, teli s teli régi biciklikkel, meg mindenféle régi kacatokkal. De valahogy minden olyan csinosan összepasszol.

Reggel nagy jókedvvel konstatáltuk, gyönyörűen sütött a nap. A kilátás isteni volt. Az egész helynek olyan igazi havas hangulata volt. Hol a Királykő, hol a Ciucas, hol a Bucegi jutott eszembe. Ide mindenesetre még visszajövünk és megmásszuk a csúcsot is. A tavaszi aszténiánknak, vagy inkább depressziónknak, egyből még a nyoma is elveszett.

Hazafelé meglátunk a Pukeiti gardennél megnézni a virágzó rododendronokat. Nagy meglepetésemre ezek itt hatalmas nagy fák, és nem olyan kis fűben lapulók, mint a Fogarasi havasokban. Mindenesetre itt nagyon szeretik a vulkanikus talajt. Syinte bárhol megmaradnak. Tele vannak vele a kertek itt Wellingtnban is. De nem sok olyan hely van mint a Pukeiti kert. Én akár egy teljes napot is elbóklásznék benne. Hatalmas nagy fák, megroskadva a virágoktól. Olyan mint a paradicsomban.

Hogy mi lett Dóriékkal, hát ami az emigránsok többségével itt Új Zélandon. Meguntak a 15 fokot a lakásban, elmentek Ausztráliába, mert ott melegebb van.

Az ide érkezők többsége az első 10 évben átmegy a nagy tesóhoz, mert nem elég hogy melegebb van, de jobban is fizet. Mi még nem készülünk, ott amúgy is túl meleg van....

Nagyon sajnáljuk elmentek, hiányozni fognak....Nem, lesz kit nyaggatni ha kirándulni akarunk menni... :-)))

A búcsú bulin szép kis számban összegyűltünk. Hát ezek lennénk, mi itt, kik még itt maradtunk...egy ideig....

Hát igen elérkezett az utolsó nap. Szomorúan vettük tudomásul, aznap este már a reptér közelében alszunk. Szombat reggel korán indulunk vissza a másik szigetre, Új Zélandra.

Tovább haladtunk Thio felé. Ott terveztünk visszatérni a transzverzálison újból a nyugati partra, a reptérre. Mondták a helyiek van egy érdekes egyirányú út oda. Páros órába Thio felé, páratlanban Canala felé lehet haladni.

Még szerencse kicsit letértünk az útról és jól bekeveredtünk a nikkel banyába. Vagy mégsem? És arra van az út? Csak az útikönyvek elfelejtettek beszámolni a bányáról?! :-)) Még szerencse sohasem utánunk tájékozódunk.

Furcsa egy hely, minden vörös a vastól, ami nem is vas igazából hanem nikkel, csak vassal van szennyezve és az adja a földnek a vörös szint. Ha megragadsz egy darab földet, olyan érzés mintha meteoritot tartanál a kezedben, nagyon súlyos, tiszta érc az egész. Nem csoda nem nő semmi itt. Ezért is nem tartanak a helyi törzsek igényt erre a helyre, nem lehet itt megélni... annál nagyobb kincs viszont az államnak. Mindenki a nikkelnek köszönheti itt a jólétét...

Útközben, meglepetés volt a sok szabad kasszás pult. Minden kis családnak megvan a maga útszéli pultja, oda kiteszik, az épp fölöslegben levő portékát,és ráírják az árát. Ha meg kell egy kis zöldség megméred a mérlegen és beteszed az árát a dobozba. Senkinek sem jutna észébe csalni... Hát igen ez még egy ilyen világ...

Canalában már nagyon éhesek voltunk, fölég hogy kihagytuk a reggeleit. Már nem egy szép tengerpartot, hanem egy akármilyen helyet kerestünk ahol meg lehet reggelizni. A szemétdombot, azért kihagytuk, annyira nem voltunk éhesek, még akkor sem ha a mangrove erdő szélén volt. :-))

Viszont találtunk egy jó kis partot, egy másik nikkel bánya oldalában. Én biztos ami biztos megfürödtem, Robi állította, ő nem akar rossz élménnyel hazamenni. Lehet neki volt igaza...

De hogy a történet kerek legyen elsétált mellettünk a mesebeli bácsi a kislányával. Olyanok voltak mintha egy Kanak Wass Albert könyvből pattantak volna elő. Gondolom halászni mentek a közelbe. A bácsinál volt egy tarisznya, az elemózsiának, és egy nagy jatagán, gondolom azzal vágott cukornádat a kislánynak, ő azt szopogatta. Sohasem felejtjük el őket...

Mi viszont hamarosan tértünk vissza az Új Zélandi valóságunkba, így tovább kellett haladni a reptér felé.

Mindenféle útikönyvet pírkálónak ajánlom a figyelmébe, hogy a Canal Thio közötti turista attrakció, csak nagykerék meghajtású autóval, vagy kemény idegzettel rendelkező turistáknak ajánlott. Az út szép és érdekes, főleg a kanyarban felbukkanó helyieknek köszönhetően. Az út nagyon szűk, roncsokkal teli a szakadék. :-)) Így utólag nem bánom arra jártunk, de lehet ez volt éltem leghosszabb órája. Még szerencse Robi az utat figyelte így nem látta a tátongó szakadékot.

A díj, mindenképp megérte, az izzadságot... Thioban várt ránk egy szép kis Kanak falu...Kár nem maradtunk kicsit többet...Ez szép finálé volt...Milyen rövidre is sikerült ez a nyaralás...:-))

Reggel korán keltünk, de nem mardtunk Poéban sokaig, hamar beláttuk, mi nem fogunk itt Dugongot látni. Hatalmas nagy volt az apály-dagály terület és a víz dagálykor is kicsi. Akik itt búvárkodnak mind csónakkal mennek ki a mély vízbe. Gondolom gyönyörű lehet a zátony körül búvárkodni, de mivel mi nem vagyunk azok a mélyvízi típusúak így, úgy döntöttük nem várunk míg kinyit a csónakozó cég. Szerencsét próbálunk, hátha látunk egy reggeli napsütésben sütkérezőt a La Roche Percée-nél. Ez volt igazából minden esélyünk. De mint Paul elmondta, neki az a mestersége hogy búvárkodik és két év alatt háromszor látott... ne, legyünk már torkosak....

La Roche Percéenél a barlang túlsó kijáratánál ha dugongot nem is, de megláttunk egy csomó kis apró nyomott a homokban. A kis teknősök reggel bújtak ki a tojásból. Mondtam én már este Robinak aludjunk ott...Na, hát ez van... A sok kicsi nyom is érdekes volt. Remélem mind szerencsésen a tengerbe értek... Következökor ha ott járunk, tudjuk majd hogy hol kell aludni :-))

A Koné-Tiwaka transzverzálison átmentünk a keleti partra. Az út szép volt, de nem annyira mint beharangozták. Szép hegyi táj sok mindenhol van, mi igazából tengerpartot szerettünk volna látni...

De azért az Apuapouiou-i kövek nagy meglepetés volt. Gyönyörű szép nagy kövek a semmi közepén. Hogy hogy kerültek oda...?! Kicsit olyanok voltak mintha márvány is lenne bennük... Nagyok és melegek. Tök jó volt mezítláb ugrándozni rajtuk. De a patak medre messzi maradt, akárhogy igyekeztem nem sikerült megközelíteni.

De a nap fénypontja a stoppos Kanak nénik voltak, felöltözne szépen úgy mint a mesékben...fölég hogy egy kis helyi ünnepségre készültek. Ők nem beszéltek angolul, mi nem beszéltünk Kanakul így megmutattuk a térképen merre megyünk...Igazán semmi sem utalt arra bármi is lenne ami félreértésre adhatna alapot. A néni szolt álljunk meg, míg Robi lassított, én hátranéztem és a néni kezében egy nagy disznóölő késsel előre mutatott. Bennem megfagyott a vér, még szólni sem mertem, szerencsére a néni kiolvasta a szememből a rémületet és maga felé fordította a kés hegyét elég látványosan ahhoz még én is észrevegyem. :-)))) Mi táposak...még jó hogy nem csináltam a nadrágba. :-)))Mint később kiderült, minden falusi embernek kés volt a kezében, a férfiak többségénél bozótvágó jatagán. Hiszen ha az őserdőben mész és megszomjazol mivel bontod fel a kókuszdiót, ha nincs nálad egy nagy kés? Vagy a papaját hogy imádkozod le a fa tetejéröl?... Észrevehettük volna ezt hamarább is, mindeni kést lóbál a kezében és nem bevásárló szatyrot... :-))

Tétiben a búvár iskola udvarában megsimogattuk a házi őzikét. Kicsit elbóklásztunk a nagy apály közepén, de igazából nem haladtunk sokat már. Megtaláltuk a tökéletes campinget, a hatalmas nagy kókuszpálmafák árnyékában. :-))

A sátor húzás hosszadalmas volt. Egy sűrű kókuszpálma ligetben, nem könnyű olyan helyet találni ahol biztonságban érezheted magad egy egész éjszakára. Mint Ouveán tanultuk a kókusznak szeme van és pont akkor fog lepottyanni mikor alatt állsz, és ha még aludni is akarsz.... Mindenesetre ügyesek voltunk. A bombák csak körénk estek, nem sikerült eltaláljanak. Mindenesetre van hangja, egy 10-20m magasból lepottyanó diónak. Nem szeretném kupán találjon. :-))

A nap izgalmasabban kezdődött mint gondoltuk. Előszór is azt mondták nincs kiadó autó sehol, aztán találtak nekünk egy kisebb méretű áruszállítót. Mivel más választásunk nem volt így azt is elfogadtunk. Viszont mikor kézbe kaptuk a kocsikulcsokat egy ügyes kis fehér négyajtós autót vettünk át. Hogy honnan került időközben?! Biztos az angyalok keze volt benne megint... :-))

Még így is azt hittem soha nem érünk ki a városból... :-)) Ugyebár automata autó után manuálisat vezetni, és méghozzá a rossz oldalon... De túléltük valahogy és mire kiértünk a városból Robi is belejött a vezetésbe... :-)))

Nagy huzavona után úgy döntöttünk az állatkertet a Kagouval együtt következőkorra hagyjuk, viszont most az egyszer múzeumozunk, elmegyünk a Tijbau cultural centerbe.a már mindenki akkora reklámot csinált neki... 

Érdekes épület mindenképp, a hagyományos Kanak és a modern katolikus ötvözése...

Láttunk pár régi fényképet, pár festményt, ruhát a hagyományos virágos szövetekből, pár szobrot a különböző környező szigetekről. Érdekes volt szembetalálkozni a Mauri Paua szemü faragásokkal.

Mire elindultunk a Nyugati part irányában, már elég késő délután volt. Fölég hogy párszor eltévedtünk még útközben... :-)) így igazából meg sem álltunk Bourailben. Siettünk Poéba. Mint hallottuk ott laknak a Dugongok.

Reggel korán keltünk, reggel 7 kor indult a kis katamaránunk a bálnavadászatra. Nagy reményt nem fűztünk az egészhez. Általában látnak az emberek egy farkat, és azzal kész... De ha már itt vagyunk, pont a szezon kellős közepén...

Mindenesetre a reggel, most az egyszer a mi szerencsénkre, a Pacifique attitude szellemében indult. Így mi is felkerültünk a hajóra, mert először rossz kikötőbe indultunk. Majd kiköptem a tüdőmet, a rohanásba, nagyon rosszul esett volna ha most az egyszer valami időben indul el... De szerencsénk volt, mint általában ezen a nyaraláson...

Picike volt a hajó, gondolkoztam hogy férünk majd el rajta ennyien, de valahogy még tágas is volt mikor már elindultunk. 

Első számú hajózási szabály, cipővel semmilyen csónakra nem szabad felszállni, mint visszagondoltunk, Paul is levetette velünk a cipőnket, és később vettük észre akik motorcsónakra szálnak is, akár milyen pici, elhanyagolt legyen a „no cipő” mindegyikre érvényes...

A hajóskapitányunk egy francia srác volt, úgy beszélt angolul, mint a mesékben a francia fiukról :-)) Igazából én voltam az egyetlen aki nem beszélt franciául, így nekem kellett fordítani :-)))

Kinn a nyílt tengeren elég hűvös volt, de igazából már úgy le voltunk égve, jól esett kicsit takarni a bőrünket. Szélcsendes nap volt, jól esett a hajóval ringatózni.

Indulás után nem sokkal, elhúzott mellettünk pár delfin, de nem igazából akarták produkálni magukat...Majd a bálnák reménykedtünk...

Mikor kihúztuk a vitorlákat (hogy ne zavarja a motor zaja a bálnákat) és megérkeztünk az úgynevezett bálnás helyre, olyan csend volt el sem hittem lesz itt ma még valami...Aztán láttunk egy hátat, mondták 20 perc múlva jönnek fel majd újból levegőért..., de a bálna beúszott a hajó alá és ott elkezdett énekelni....Egy élmény...már ez is nagy dolog gondoltuk...De hopp felugrott, ki sem mondtuk wow és mar ugrott megint, és megint legalább 5-6 szor. Az utolsó már nagyon messze volt, olyan búcsú féle. :-)) A kapitányunk mondta egyet kettőt máskor is látott, de ennyit egymás után még nem... Hát igen...Az angyalok már megint velünk voltak...

Indultunk is vissza, ezt biztos nem lehet már überelni. :-))) Csodálatos élmeny volt. Az a nagy hal, vagy emlős vagy mi ahogy szinte függőlegesen kiugrik a vízből, megáll egy pillanatra és eldől. Állítólag a lányok nem látják, de arra a pasira buknak aki nagyobb zajt csinál... :-)))

Ez a szálloda már megint elszúrta a reggeli felkelést. De szerencsére a Va'a verseny elég hosszú volt, mondjuk úgy egész napos program. Mikor megérkeztünk már javában folyt. 

Egészen más volt a hangulat mint amit az ember egy olimpiától elvárna. Nem volt semmi hivatalosodás.

A versenyzők indultak a versenyre, közben a gyerekek játszottak a homokban vagy éppen fürödtek a tengerben. Néha keresni kellett a versenyzőket... Pacifique attitude.... A versenyzőkkel simán lehetett fényképészkedni ezen senki nem botránkozott meg, sőt mondjuk úgy jólesett nekik, ők voltak a kedvenceink...A díj átadási ceremónián a Tahiti lányok leszálltak a dobogóról és a himnuszra táncoltak a nézőközönség közepén, nemcsak evezni, de azt hiszem táncolni is jól tudnak.

A verseny amire lementünk a Va'a volt. Ez egyfajta Polinéziai csónak, amivel az őslakosok végighajózták a Csendes óceánt. Érdekes volt a mindenféle soha nem halott szigeteknek szurkolni mint Kiribati, Wallis és Futuna stb. Legalább a földrajzi ismereteink is tágultak. A Robi kedvence a Wallis és Futuna az enyém Niue volt. De azért a PNG (Pápua Új Guinea ) is a kedvencek között tartozott, főleg hogy imádjuk a kávéjukat. :-))

A verseny után kimentünk a Ile aux Canardsra snorkelezni. Még szerencse a verseny vége előtt leleptünk így rajtunk kívül szinte senki nem volt a szigeten. A sziget körül egy víz alatti turista út vezeti körbe a búvárkodókat, a legszebb helyeken. Bólyákra akasztott táblák mondják el mi épp a látnivaló az illető helyen. Ennyi halat egy helyen még akváriumban sem láttam. Pedig én lemaradtam a Robi hatalmas nagy halrajáról, viszont láttam az Igazi Nemót, nem egy, hanem most az egyszer két csíkkal. Nagyon dörzsölte magát a csalánhoz gondolom, megtanulta a leckét, mint ahogy mind tudjuk....

Szép volt ez a nap is...

Elég rosszul aludtunk, minden porcikánk fájt, és ami a legrosszabb a sötétítő segítségével felvettük a jó kis városi stílusunkat. Délig aludtunk, persze ha a TV nem hagyott elaludni. :-)) Szóval mire feltápászkodtunk eltelt a napnak a fele. És mivel is telt a nap többi része...? Sétálással. Ez is azt bizonyítja, a nagy szigeten nem szabad maradni, mert el lehet a napot tölteni semmi értelmes és maradandó tennivaló nélkül...

Lesétáltunk a Baie des Citronshoz és vettünk reggelire finom francia sajtokat, meg kolbászt. Az Új Zélandi minőség után egyenesen a paradicsomban éreztük magunkat....Minek ide vendéglő...

Majd visszasétáltunk az Anse Vatához. Aztán ettünk egy rendes palacsintát megint a Baie des Citronson, és már este is volt. Megismertük Noumea turista részét legalább. Fürödni az Ouveai fehér homok után még eszünkbe sem jutott.. :-))

Este újból az Anse Vatán ittunk egy koktélt Franquisszal és a családjával. Őket is a Couch surfingen keresztül ismertük meg. Nagyon sokat segítettek a szervezésben. Élmény volt találkozni velük. Meggyőztek arról a következő nyáron Vanuatura menjünk, malária ide malária oda úgyis megéri, ők három kicsi gyermekkel voltak ott. Igazi fortyogó láva, nem minden utcasarkon van...Lám, lám utazni csak akarni kell...Reméljük találkozunk velük februárban itt Új Zélandon!

Reggel újból egy nagyon szar helyen ébredtünk. Szerencsénkre a többi turistának már kora hajnaltól programot rendeztek így mire mi felébredtünk, (7 óra) már mindenki elment, így kettesben, nyugisan, leültünk és megettük a santál mézes kenyerünket és ittunk hozzá igazi vaníliás kávét. Nyam nyam... A méz egy finom dolog, újból felfedeztük...

Kimentünk a snorkeles helyre, és csodák csodája annyi színes hal volt, még elképzelni is nehéz. Jobb volt mint előző nap este, most nem kellett 10 cm-re a korallok fölött úszkálni, volt hely a hasamnak, nem kellett behúzni...

Azért tartottunk egy kis szünetet és meglátogattuk a Notre dame templomot, vagy inkább kápolnát, azaz a romjait. A misszionáriusoknak , nem volt rossz dolguk. Ezeken a szigeteken lépten nyomon templomba akadsz. Persze most már a nagyja mind elhagyott. Gondolom a nagyobb, modernebb templomok több szimpátiának örvendenek.

Nekem talán Anse Lazio után ez a kedvenc helyem. Míg a többi turista akadályversenyen volt, mi kettesben élvezhettük a búvárkodást. Igaz kétszer eltévedtem, és pánikrohamom lett, „nem úszok át a szúrós korall fölött”, de úgyis alig tudtam abbahagyni. Nagyon szomorú voltam, mikor indulni kellett. Na de most az eccer összejött a 3 fürdés egy nap alatt. :-))

Indulás előtt még megebédeltünk a fesztiválon, és nem akárki a helyi rendőrfőnök szolgált fel nekünk, aki előző nap este, a francia zászló félhúzása közben szalutált vigyázzba állva. Mondta ez a szabadnapja. Na, ez rendőrfőnök! :-)) Kaptam is tőle ajándékba egy hatalmas Papaját, ha a trópusokon vagyunk, a kedvencem. Rendőrtől ajándékot...

Még annyi időnk maradt a törzsi táncot is megnéztük mégeccer. Mintha most hosszabb volt mint előző nap este.

Útközben a sofőrünk elmesélte hétfőn nagy buli lesz a szigeten, nősül az egyik törzsfőnök fia-lánya és hát három napig tartó mulatságnak néznek elébe. És bárki mehet bámészkodni, nem olyan zárt típusú rendezvény lesz... Na, hát erről lemaradtunk, de majd következőkor... Van itt sok törzsfőnök, és mindegyiknek van sok gyermeke...

Azon hogy a repülőnk már megint egy órát késett már meg sem lepődtünk igazán, lassan lassan megedződtünk...

Nomea úgy nézett ki mintha elfoglalták volna a francia rendőrök. Minden száz méterre jutott legalább 2 rendőr... Nem is sejtettük, Sarkozyval eccere érkeztünk az olimpia megnyitójára.

Elég depis volt beköltözni a nagy büdös szállodába. A tengerparton Ouvéán mondanom sem kell jobban aludtunk.

Reggel szomorúan ébredtünk, délben indultunk át a másik szigetre, Lifoura. Reggel csomagolás előtt még fürödtünk egy jót a meleg tengerben.

Közben hozzánk verődött Bodri. Nem tudom hogy a megnyerő személyiségünk vagy a halkonzerv illata volt a nyomosabb ok... Mindenesetre volt egy, gyenge pontja Bodrinak...a hala! Életemben nem láttam halászó kutyát, ha bárki mondja nem hiszem el...Elég vicces látvány...Sok fáradság remélhetőleg néha hoz gyümölcsöt is...Indulásig nem tágított mellölünk, minden közeledő kutyát, embert, autót megtámadott, ugye ő egy hűséges kiskutya aki tudja a kötelességeit. Sőt vigyázott ránk míg úsztunk is..:-))) Reméljük ha ilyen barátságos hamar talál majd magának gazdát, megérdemli...

A repülőhöz most az eccer is időben kimentünk... Kár volt érte...Pacifique attitude...nem tanultuk meg... A repülő több mint 1.5 óra késéssel indult, és azért mert a mi pilótánk szerelni próbálta a Noumeaba induló repülőt. Közben feladták. Így mi mentünk, a többiek maradtak... Látszólag csak mi turisták idegeskedtünk. Lassan kezdtem úgy érezni az egész nyaralás a reptéren dokkolásból fog állni. Eléggé látványos lehetett a hozz állásom, mert egy helyi öreg néni odajött és keksszel próbált jó kedvre deríteni....

Aztán kiengedtek felszállni a gépre, de a pilóta visszakergetett. Megmondta meg nincs kész! Így leültünk a reptér szélén a váróterem előtt és megvártuk míg befejezik. :-))))

Egyszer csak meglett és felszálltunk. Kis pici apró gépre, akkora volt mint egy kis játékszer. Voltunk rajta összesen hatan, plusz a pilóta. :-))

Lifouba érkezve, stoppolással kezdtük a napot. :-)) Valami helyiek pont abba a Gitébe igyekeztek amelyiket mi kinéztük magunkat a térképen. Az angyalok foghatták a kezemet amikor rámutattam a térképre, mert pont a Szantál és méz fesztivál kelős közepén kötöttünk ki.

Sok sok turista, fizetett sok sok pénzt erre az eseményre...mi meg csak belecsöppentünk. Volt itt minden. Hatalmas terülj terülj asztalkám helyi finomságokból, majd törzsi táncok, utána sok sok finom gyümölcs, majd buli a legvégén... Hogy nekünk mekkora szerencsénk van!!!

Reggel madárcsicsergésre ébredtünk. Hangversenyt tartottak a sátor fölött. :-)) Hajnalban már kikergettek a sátorból. Szörnyű egy teremtések!!!

De így legalább hosszú volt a nap. Reggeli után nekivágtunk a sziget legeslegdélibb csúcskéjének. Mint házigazdánk elmondta az a legjobb hely snorkelezni. Időbe került míg megtaláltuk a cső mellett levő titkos utat, de minden fáradságot megért. 

Sok sok kapitány hal (Moorish idol), várt ránk méltósággal a cső mellett. Na, meg sokmás színes hal is. Ja, és a hawaii kedvencünk a Humuhumunukunuku, akit a franciák Picasso halnak hívnak :-)) És nem is kevesen. Nem hiába jár ide mindenki búvárkodni. Sőt még kígyót is láttam, pánik rohamom lett tőle, aztán kiderült csak egy szegény kagyló próbált becsukódni. :-)) Seychelles azért mindig Seychelles marad, de lehet csak azért mert az első volt.

Miután meguntuk a snorkelezést elindultunk a híd felé, úgy 2 óra séta gyalog, de szerencsére pont akkor állt meg egy francia angyal, aki összesen 30 másodpercet idézett, eme gyönyörű helyen, de nekünk az is elég volt hogy megspóroljuk a hosszú gyalogutat. Nem mintha jövet, olyan rossz lett volna, ennyi színes lepkét nem láttunk meg sehol. Olyan igazi paradicsomi hangulat volt. Meleg, pálmák, hófehér homok, leírhatatlanul színes és nagy lepkék.... Miért is kellett Ádámnak megenni azt az almát?! Szívesen születtem volna egy ilyen helyre...

A hídnál vártak már ránk a ráják, egy egész csapat. Úszni lehet félnék velük, de így fentről lenyűgözőék... Végül még egy teknős is kidugta a fejét, na vele már szívesen úszkálnék...

Hazafelé betértünk a Snack Fassyba és finom rákokat est-ebédeltünk, majd a naplementében gyönyörködve, lassan hazasétáltunk a hófehér, homokban. Kell még ennél több egy tökéletes naphoz?

Az este megint hamar jött, rögtön sötétedés után, nem lehetett több 7 óránál. Nekem mindenképp bejön ez a Pacifique attitude. 7kor kelni, 7kor feküdni, nekem ez tökéletes :-))

Reggel kétségbeesetten futottunk a ferry-hez. Még lekéssük a végén és itt maradunk, juj, juj...De aztán nagy meglepetés várt minket érkezéskor. Nem fenyegetett a lekésés veszélye... A rossz idő járás miatt nincs Ferry, ki volt írva a jegyiroda ablakába. És sehol egy lélek... Rossz idő, néztünk körül...gyönyörűen sütött a nap...majd délután gondoltuk...de az út 2 óra...Mindenesetre pár nap múlva kiderült a rossz idő oka...Sztrájk! Franciaországban vagyunk, ez már csak természetes!

Igaz megjegyezném az utazási irodában azt próbálták elhitetni velünk, csak a nyílt tengeren van rossz idő, hallgattak a sztrájkról, főleg hogy azt bejelentik előre, és nekik kellett volna szólniuk nekünk, szervezzük át a kirándulást...De hát minek fárasszák magukat két hajójegy miatt, vannak nagyobb halak is a tengerben...

Tény ami tény a csaj elhitette velünk sehova sincs repülőjegy már. Mindenképpen a 4 nap alatt 2 szigetet kell érinteni, másképp nem lehet megoldani. Többet sem bratyizok le utazási irodákkal, mondanom sem kell rajtunk kívül szinte nem volt utas egyik repülőn sem. De hat ki tudja... a többi összes járat teli volt...Az olimpia, a vakáció...

Mindenesetre a vakáció második napján újból a reptéren találtuk magunkat. Megérkeztünk mint mondták időben... És elkezdődött a beavatásunk a „Pacifique attitude”-be: Sehova, sem sietünk, semmi nem sürgős, majd egyszer odaérünk, meglesz stb. Minek is lennek en ideges????

Már fentről lenézve is hófehér tengerpartja volt a szigetnek, és a borús Noumeához képest, ragyogóan sütött a nap, és a hőmérő is pár fokkal magasabban állott.

Mintha elrendezte volna valaki, a Cocotier Gite autója ott állt a reptéren. Így a szállás kérdése hamar megoldódott, fölösleges a sok szervezkedés, minden alakul magától...

A sátrunkat a fehér homokban, a pálmafák alatt, a tengerpartra húztuk... Még volt időnk egy jó kis fürdésre a meleg tengerben, és a tenger morajlása sötétedés után rögtön elringatott...

Az indulás előtti pár nap nem telt boldog várakozásban. Mindenki azzal riogatott, hogy az Új Zélandra is havat hozó sarki viharral még találkozunk eccer éspedig Új Caledoniában. Ami még rontott a helyzeten, az egész hétre az időjárás előrejelzés „hevi tunderstorm” volt. Már az is eszembe jutott így még le sem szállunk... Tiszta depis voltam, kerülgetett a hiszti...

A csomagolás nehéz volt, mivel az előrejelzett 17-21 fok mellett még reménykedtünk pár nap jó időben a nyaralás végén. Végül is előbb utóbb minden vihar elvonul. :-)) Na és persze már megint túl sok meleg holmit csomagoltam...

Mikor leszálláskor a pilóta azt mondta, hogy „We have a nice suny day in Noumea” azt hittem nem hallok a fülemnek... Gondoltam csak csúfolkodik... De nem... A vihar megérkezett, és el is vonult a mi érkezésünk előtt egy nappal. Még eccer bebizonyosodott az időjárás előrejelzés sarlatánság! Huhh, még szerencse!

Az érkezés nagy meglepetés volt. Néha jó ha az ember rászervezi magát egy Olimpiára. Zenével és tánccal vártak minket. Úgy éreztük magunkat mint a királyok...

Mi voltunk az egyetlen turisták akik felültek a helyi buszra és végigdöcögtünk a helyiekkel, a hosszú kanyargós úton, minden kis faluba negálva. De buszozni ilyenkor élmény, tudtuk azt már Seychellesről, és az elméletben most sem csalódtunk.

Az első dolog ami feltűnt a nagy pulóverbe burkolózó helyiek, ha tél van tél van és fel kell öltözni, meg ha 25 fok is van. Most végre Kiwinek éreztem magamat, én voltam a leglengébben öltözködve.

A nap igazából sétálgatva, szép lassan eltelt. Hosszú utat nem tettünk meg mivel a jó nagy zsákokat cipelni kellett a hátunkon, még szerencse Robi kicsomagoltatta velem a cuccaim felét. :-))

Paulal a kikötőben találkoztunk. A színes kapitány halak ott úszkáltak már a hajók között. Már dörzsöltük a tenyerünket, ha itt ennyi a hal, mennyi lesz majd a szép tiszta strandokon.

Még mielőtt hazamentünk volna Zivo nevű 13 m-es szállásunkat nyújtó vitorlásra, még ittunk egy pár sört Paul barátaival. Itt magyarok biztos nincsenek. Itt biztonságban vagyunk, nem kell magyarul beszelni... De mit hoz a szerencse....Ott volt Fanni aki Magyarországon tanult, de ez nem elég megismerkedtünk egy görög sráccal aki Miklosnak mutatkozott be, élt Magyarországon és viszonylag jól törte a magyart...Tanulság, sose gondold elég messzire mentél... :-))

A hajónk egy kis mesebeli alkotás, mi elneveztük a „Black pearl”-nek. Gondolom most már soha nem hagyja el a kikötőt, de azon is csodálkozom hogy lehetett egy ilyen lélekvesztőn 2 évet vitorlázni Tahiti és Új Caledonia között. Igazábol a 13 m-en volt minden, 1 francia ágy, 2 kanapé, konyha és wc. Méder Áron egy fele ekkora (6m) vitorlással kerülte meg a világot. És ami a legszebb ismerik egymást a mi házigazdánkkal. Kicsi a világ!

Aludni egy vitorláson? Hát élmény, ahányszor elment mellettünk egy motorcsónak, úgy rázkódott a hajó, azt hittem süllyedünk. El sem tudom képzelni milyen lehet a nyílt tengeren... Minden csodálatom azoké akik körbekerülik a világot. Paul szerint ha ilyenbe kezdenétek, szánjatok rá legalább 3-4 évet. :-))

Ébredni kinn a tengeren csodálatos...

Végre lehúztam az 1 évet a Newlandsi patikában, idénre már tervezhetünk rendes nyaralást gondoltam... Igen , igen de hová? Hát valamelyik csendes óceáni szigetre... Na de melyikre, van vagy 40 belőle...

Addig csűrtem csavartam amíg megtaláltam Vanuatut, az egyetlen szigetet ahol van malária. Robi egyből le is fújta az egészet. Van elég sziget keressek egy másikat. De hát Vanuatu tökéletes snorkelezni, vannak működő vulkánok, meg emberevők, meg ott találták ki bungy jumpingot...De aztán beismertem Robinak igaza van, keresek egy másikat...Minek szedni gyógyszert ha nem muszáj, még meggazdagodnak a patikusok :-))

Fijire megy mindenki, meg a Cook szigetekre, Tongára nem akartuk menni mert „most az eccer nem ugrálunk a szigetek között!” Pedig ott lehet búvárkodni a bálnákkal... Niue volt a kis kedvenc, fölég hogy senki nem halott róla, de aztán lebeszéltek róla mert egy nem túl régi ciklon letarolta a korallokat, így nincsenek halak.

Robi kijelentette, hogy szörnyű vagyok itt ez a sok sziget és nem birok választani, de ha mindegyik különleges...

Már már belenyugodtam legyen Samoa, de utolsó pillanatban rátaláltam Új Kaledóniára. Két óra alatt megvolt a repülőjegy. Ez a mi helyünk gondoltuk, franciául beszélnek (legalább nem érezzük magunkat otthon), az őslakosok melanéziai típusúak és nem az itteni polinézek, a világ második legnagyobb korallzátonya itt van, szoval van sok színes hal, fehér homok, a korallnak köszönhetően, a Humpback bálnák nem csak Tongára és Niuera de ide is járnak nászútra :-)) No meg amiről nem is tudtunk, a Csendes óceáni olimpia kezdetére érkezünk.

Kell ennél több egy tökéletes nyaraláshoz?

Ha lúd akkor legyen kövér alapon, mi úgy gondoltuk ha csak 70 évente havazik itt, akkor mindenképpen kihasználjuk a havat. Kinéztük a legközelebbi hegyet és gondoltuk addig megyünk míg havat látunk. :-))

Meggyőzni nem sikerült senkit, így édes kettesben indultunk neki a nagy útnak. Az emberek inkább otthon melegedtek a heatpump alatt, egy kandalló azért hatékonyabb lenne..., azért már lehet én is otthon maradtam volna...

Upper Huttban a Dobson trecken indultunk el. Szépen sütött a nap. Nagy meglepetés volt hogy a kidőlt fáktól alig lehetett haladni. Vihar az erdő közepén gondoltuk.?! De később rájöttünk, ezek a kiwi Manuka fák elég tápos fajták, ha a hóról van szó. Mind kidőltek a vizes, nehéz hó súlyától. Alig jutottunk el a parkolóig. Szegény Reki tiltakozott is rendesen :-))

De a hó nem váratott sokáig magára már az út elején voltak foltok, és hogy egyre feljebb mentünk egyre mélyült. A várva várt kilátást sajnos nem láttuk meg, de a végén már térdig süllyedtünk a hóban. Hatalmas nagy élvezet, hogy is meséljem...Végre tél volt és hó és hideg... Közben megtapasztaltuk a Widowmakert miért is hívják özvegycsinálónak. A nyomaink egyszer csak eltűntek és egy nagy fekete földdarab feküdt a havon előttünk, még szerencse 5 perccel hamarább és nem később, álltunk meg pihenni a fa alatt.

Visszafelé szomorúan tapasztaltuk hogy a hóember teljesen eltűnt és a reggeli szép kis hófoltok helyén már csak nagy sáros pocsolya volt. Hát igen vissza a valóságba, a tél ide csak nagy ritkán jár látogatóba, és akkor is csak azért mert eltévedt. :-))

Nemcsak Happy feet, hanem a deli sarki idő is megérkezett Wellingtonba, hideget és havat hozva magával.

A hó itt nagy szám. Állítólag 1974 óta nem is volt, de talán akkor sem ekkora mint most. Havazni pár percig havazott még máskor is, de hogy meg is álljon, na olyan nem történt.

A kiwi gyerekek sokan még életükben nem láttak havat, hóembert, úgyhogy ők nem is bánták már hétfőn bezárték az iskolákat.

Mi Robival vasárnap este mint két gyerek úgy ugrándoztunk a havazásban olyan igazi szép Karacsinyi hangulat volt. Egyből honvágyam is lett...Mikor lesz megint télen a karácsony? :-)

De hétfőn tovább hullott a hó, a főnök is hosszujjú ingben jelent meg a munkában :-)). Egész nap tátott szájjal bámultuk a havazást, és volt is rá időnk, mert ilyen ítélet időben az ember csak akkor megy ki ha muszáj. :-))

Kicsit lelkiismeret furdalásom van mivel, mindig is arra vágytam a tél közepéből menjünk szabadságra a nyár közepébe. Na most összejött... Legközelebb vigyázok mit kívánok. :-))

Amúgy tök nagy buli volt. Volt vagy öt centi hó itt nálunk, de minden harmadik ház előtt állt egy hóember, és hazafelé lehetett csúszkálni lefelé a dombon. :-))

Máshol több is volt, például a Rimutaka erdőben ragadt autókat, még a hókotró sem tudta kiszabadítani... Hókotró?! Honnan volt olyan...?!

Egyedül csak a buszsofőröket sajnáltam a jeges úton, nyári gumival, dombnak fel, dombnak le...Estére le is állt a forgalom...

De minden csoda három napig tart, a sarki idő is elvonult három nap alatt, és maradt utána a csúf megszokott Wellingtoni eső és szél...

A tél...Igazából ha hanyagoljuk a benti hőmérsékletet, nincs is tél csak ősz, vagy inkább tavasz... Mivel a lombhullató fák itt nem is voltak, ezért mostanság sincs sok belőle.

Az erdők inkább páfrányerdők, fenyők vagy más itteni örökzöld fákból vannak.

Szóval az erdők itt, nem kopaszodnak meg télire, nincs felkészülés a télre. Minden marad szép zöld, még a zöldséges kert is. Egész télen frissen ettük a salátát, murkot, spenótot, hagymát... Mintha nem is lenne a tél. Mivel a kinti hőmérséklet nem igazán megy fagypont alá, ezért semmi sem fagy ki, minden zöldül tavaszig...

Hogy közeledik a tavasz inkább onnan lehet észrevenni, hogy bújnak a nárciszok, tulipánok, virágzik a jácint, a magnólia...pedig naptár szerint még a tél közepe van...

Amúgy a tél inkább az esőről szól, meg a szélről itt Wellingtonban. Ha rákezd az eső, dübörög a ház, és az is lehet két hétig meg sem áll, de ha kisüt a nap, gyönyörű idő van, akar rövid ujjúban is lehet sütkérezni... Télnek lehet az ilyet nevezni?!

Hát igen, az Új Zélandi tél. Tartott is kerek 3 napot. :-)) Mikor ideköltöztünk felvérteztek a tapasztaltabbak hogy itt errefelé vannak 3 napig tartó évszakok. Na, gondoltam túloznak egy kicsit, de nem baj a legjobb családban is elfordul.

A tavaly télről nem mesélek mert az egy nagy élmény volt, nem is emlékszem kinn mennyire volt hideg, de a lakásban rendszeresen 11-2 fokban ébredtünk.

Alig vártuk jöjjön a nyár, és vártuk és vártuk és már március volt, és akkor ráébredtem a nyárnak már vége van, és talán volt is három olyan nap február végen amikor szandálban és ujjatlanban is jól ereztem volna magam.

Aztán beállt ez az október – novemberi idő, és az igazi télnek semmi nyoma.

Így hogy van fűtésünk idén, már másképp állunk hozzá a kinti hőmérséklethez is :-))) Micsoda egy felfedezés ez a fűtés, valaki elmesélne a Kiwiknek is, mert én hiába próbálkozom „csövekben folyik a meleg víz, és melegíti a lakást, van a házban minimum 20 fok, és tudod ha kimész a Wc-re nem fagysz rá az ülőkére....”

Visszatérve az előző témára lefestem az egyetlen igazi téli csendéletet itt Newlandsben. Felkeltünk reggel és a hőmérő tavalyra emlékeztetett, volt a házban 15 fok. Gondoltam jó hideg lesz ma akkor a patikában is. Jól felöltöztem, de nem eléggé. Mint kiderült az egyetlen fürdőszoba melegitő méretű fűtőtestünk kipurcant a szombati hidegben. Nem csoda nem bírta hiszen az ajtó is folyamatosan nyitva van. Nem lehet azt becsukni, meg azt hiszik az emberek zárva vagyunk... nem baj majd holnap vesz a főnök másikat, de addig meg elleszünk egy napot nélküle is... Erzem lefagy az ujjbegyem ekkor ránézek a hőmérőre és kerek 10 C fokot mutat. Ez kb olyan most, mintha a Móricz Zsigmond körterén télen sült gesztenyét árulnék, de ott legalább a tűz fölött melegíthetném az ujjbegyeimet.

A főnököm persze ma is rövid ujjú ingben jött, annak ellenére hogy tudta nem lesz fűtés, na igen van aki bírja.... De én nem születtem Kiwinek...Délig miközben engem a sírás kerülget a lefagyott kezem meg az elgémberedett talpam miatt, legalább háromszor megkérdik hogy ugye nálunk még ennél is hidegebb szokott lenni télen...én erre inkább nem válaszolok, amúgy is mindenki olyan pofát vág nekem, hogy akár már ki is mondhatnák, hogy „ne hisztizz már, nincs is olyan hideg. Bezzeg mikor én egyetemista voltam, befagyott a házban, a vödörbe a felmosórongy....”

De aztán megtörténik a 10 percig tartó csoda. Elkezd havazni, csak itt, csak nekem! Úgy havazik mar keresném is a karácsonyfát... Olyan igazi sűrű, nagy hópelyhekben. De minden csoda 10 percet tart, kisüt a nap és vége a télnek....

A kép tavaj télen készült itt nálunk a házban... csak azért, nehogy bárki is kételkedne abban amit leírtam...

Egy kis ínyencség az udvarunkból a gombapaprikás kedvelőknek. :-)))

Itt van a tél újból gondoltuk megvizsgáltjuk hogy is vannak a fokaink Red Rocksnál.

Red Rock azok a ritka helyek közé tartozik amelyeket autó nélküli turista is könnyen megközelít itt Wellingtonban. Szerintem ha tél van ez egy „must do” Wellingtonban. Itt van a város szélén és egy rövidke 2 órás sétával már ott is van az ember. :-))

Most az eccer trükkösek voltunk autóval mentünk így a parkolóból tényleg csak egy rövid vasárnap délutáni séta lett az út.

A Red rocks azért „red” mert piros vulkanikus kövekkel van tele a part.

A Red Rocksi foka kolónia egy úgynevezett agglegény kolónia, itt csak a fiatal fiuk és a kivénült öregek vannak. Ez ideglenes, csak télen vannak itt fókák, nyáron Antarktiszon vannak.

A mi régi jó ismerősünk, a turista tábla alatt szundikáló fóka mar két éve minden alkalomkor ugyanott szunyókál. Gondolom elvezi halálra rémiszteni a gyanútlanul táblát olvasó turistákat.

Ami nagy meglepetés volt a fókák száma megduplázódott ha nem meg triplázódott, ezek szerint jó év volt az idéni az Antarktiszon.

A tél végén még visszamegyünk megnézzük őket lefogyva is. Akkora már olyan szép kutyaformájuk lesz nem hiába hívjak őket „seehund” a németek.